A szülőszoba hirtelen csöndes lett. Túl csöndes, így a friss ANYA minden erejét összeszedve felkönyökölt, hogy a kengyelbe szíjazott lábai közé lásson, ahol hárman is a szülőágy felett, de már nem a testének közelében matattak.
- Miért nem sír?! - kérdezte elhaló, remegő hangon. Tudta: születés után az egészséges babák felsírnak. Mielőtt elájult volna a sok stressztől, az egyik maszkos alak felé fordult.
- Mindjárt sír, csak le kell fejteni róla a burkot!
Hát, így születtem én. Ha akkoriban lett volna fényképezős mobil és apás szülés Magyarországon, meg nem 1982-őt írunk, az én szárfotóm is bizonyosan hírértékkel szolgált volna. De így csak annyit tudtam, hogy iszonyatosan szerencsés élet vár rám, habár 36 év távlatából ezt azért több soron is kétségbe vonnám... Viszont minden nézőpont kérdése.
Első gyerek voltam, majdnem három boldogságos évig a világ közepe. Sokat gondolkoztam egy időben azon, mi lett volna, ha ez az idill így marad, és én Apám-Anyám egy szem csodás gyerekeként növök fel. Talán sokkal többre vihettem volna, habár az eddigi eredményeim a mélységek után is elég szépek- mások szerint. Én mint többnyire mindig, most is elégedtlen vagyok. Talán soha nem is leszeg megéledve semmivel...
